„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – olvashatjuk János evangéliumában a mai ünnepen.
Amikor eljött az idők teljessége, a Szentháromság beleszólt a történelembe. Az Atya elküldte Fiát, majd az Atya és a Fiú elküldte a Szentlelket. Miért mindezt? Hogy új nép lépjen a választott nép helyébe, hogy Istent atyánknak szólíthassuk, Krisztust pedig a testvérünknek. A vérszerinti gyermekek apjuk vérét hordják ereikben, mi pedig mennyei Atyánk Lelkét a szívünkben.
A mai ünnepen kérdések sokasága merülhet fel keresztény életünkben:
Atyánknak tekintjük Istent vagy egy távoli idegennek? Van-e bennünk gyermeki bizalom iránta? Testvérei vagyunk Jézusnak, hasonlít az életünk az Övéhez? Élünk-e úgy, mint ahogy Ő élt? Követjük-e Őt, aki körüljárt jót cselekedvén?
Antióchiai Szent Ignácot megkérdezte a bíró, hogy mi a neve. „Theophorus” – válaszolta a püspök. A következő kérdésre, hogy mit jelent ez, a válasz ez volt: „Istenhordozó”. Erre az ítélet így szólt: „Ignácot, aki magát Istenhordozónak nevezi, vessétek az oroszlánok elé”.
A mi életünk is oroszlánok, vadállatok között folyik, de keresztényként szívünkben hordozzuk a teljes Szentháromságot.