Vasárnapi szentmise

2020. IV. 26-án húsvét 3. vasárnapján búzaszentelés van. A római katolikus egyházban ilyenkor imádkozunk a termésért. A búzaszentelést – a határ, a gabona- és termőföldek megáldását – a latin szertartás szerint Szent Márk, a bizánci szertartásban Szent György napján tartják.
Az eredetileg húsvéti időben tartott bűnbánati, áldáskérő körmenetet a természeti csapások elhárítása céljából végezték. A hagyomány szerint a 4. század közepén Liberius pápa rendelte el a búzaszentelési körmenetet a pogány ambarvalia ünnep helyettesítésére.

ft. Varga Béla atya gondolatai vasárnapra:

Búzaszentelő éneke
Észak felé:
“Aki gondolsz a madárra, Köntöst adsz a kis virágra, Kegyes szemed legyen rajtunk, Tebenned van bizodalmunk. Téli fagyban, hóban, jégben, Te vagy minden reménységem. Jön a tavasz, az új élet, Abban minden újra éled.”
Kelet felé:
„Te, ki hinted Igéd magvát, Kemény szívünk alakítsd át, Vesd el benne szent Igédet, Abból fakad örök élet. Itt a tavasz, fák rügyeznek, Áldd meg a mi vetésünket. Búzánk, árpánk aratásra, Hadd szökjön fel dúsan szárba.”
Dél felé:
„Kik bajukkal Hozzád futnak, Segítségért folyamodnak, Nem szenvednek ők szükséget, Mindig érzik segítséged. Ha velünk az Úr áldása, nincs gondunk az aratásra, Százszoros lesz a termésünk, Áldj meg urunk, erre kérünk.”
Nyugat felé:
„Úr Jézus, ki azt hirdetted: Ki veled tart, el nem veszhet. Erősítsd meg gyenge lelkünk, Örök tűzre ne kerüljünk. Ősi vihar, hogyha kerget, Nyugtot szívünk nálad lelhet, Édes Jézus, kérünk szépen: Áldd meg munkánk egész évben.”
Fekete István: Búzaszentelő (Részlet a Tűnődések c. könyv novellájából)
Kidrány, 1940. április 25. Aprók még a vetések. A szőlőhegy szakadékaiban szürke még a hónyomott föld, de a tavasz zsendülése felreppentette már a pacsirtát, s a cseresznye virágján orgonálva munkálkodnak a méhek.
Szól a pacsirta, a vetések sűrűjében fürj kiált, a szél enyhén jár, és puhán ringatja a búzaszentelő körmenet énekét.
Kicsi még a búza, és a lágy szélben csak reszketni tud, hajladozni alig, de kapaszkodó gyökerében, szárában ott hallgatózik a jövő évi kenyér, az élet. A test támasza, a lélek földi háza.
Amikor a rómaiak szemükre hányták az új keresztényeknek, hogy a ti Istenetek hát csak a gyötrődést, az önfeláldozást szereti! Csak a jaj és a szegénység, csak a böjt és a lemondás kell neki?
– Ó, mennyire nem ismeritek a mi Istenünket – mondták a keresztények, és Róma püspökei is megáldották a búzamezőket, de nemcsak Rómáét, hanem az egész világét. Robigus oltára árván állt már akkor, a hit szétszórt lángjai összefonódva az eget verték, és a tavaszutó ragyogásában, pompájában az úttalan római lélek megérezte, hogy az új Isten bizony nem a szomorúság, hanem a szeretet, a tiszta örömök, a végtelen búzamezők örök Istene.
A kidrányi körmenet hát Rómából indult el, de ezt a kidrányiak nem tudják. Nem is fontos. A tudás véges, de a hit végtelen. Az emberek nem tudják, hogy lesz a csírából növény s a növényből búzaszem, de hisznek benne.
Pacsirta jár a levegőben, és a litániás ének zsongva száll szét a határban.
„Hogy a földnek termését megadni és megtartani méltóztassál: kérünk Téged, hallgass meg minket.” Az öreg imakönyvek szétnyílnak, és pár szál búzát rejtenek magukba a következő búzaszentelésig.